Ti, élők ( Te, aki élsz ) - csak műkedvelőknek

"Élvezzétek hát, ti élők,
pompás, meleg fészketek,
mielőtt Léthé jéghideg habja
menekülő talpatok nyaldosná."

J.W. Goethe

Szeretett skandinávom, Roy Andersson Dalok a második emeletről című lélekromboló műve után a Duna felé vettem az irányt, gondoltam kipróbálom a szabadesést a Lánchídról; a Ti, élők után viszont megkönnyebbülten sóhajtottam, és hátradőlve nyugtáztam, hogy kösz szépen, velem nagyjából minden rendben.
Roy Andersson 4 nagyjátékfilmje egytől egyik unikum, tipikus skandináv darab mind. A leginkább reklámfilmjeiről híres Andersson 2007-es műve szintén egyedi és nehéz alkotás. Életművére és felfogására a Bergmani letisztultság és talán a Kierkegaardi filozófia azon pontjai érvényesek, melyek az ember létfeltételeire utalnak, azaz " meg kell értenünk magunkat a létezésben". Andersson szereplői elvesztették a kapcsolatot egymással, a világgal, létezésük és működésük abszurditása cselekedeteikben nyilvánul meg, melyek olykor teljesen érthetőek, s van, hogy végtelenül banálisak. Látunk öregembert járókerettel, aki maga után vonszolja a földön fetrengő, talán haldokló kutyáját, kiégett pszichológust, aki prakszist váltott, mert beleunt és belebolondult a sok évnyi hallgatásba, s aki ma már csak pirulákat és gyógyszereket ír fel, mert az egyszerűbb, mint szavakkal gyógyítani, vagy munkásembert, aki álmában lerántja az asztalterítőt abroszostól egy lehangolt társaság összejövetelén, csak, hogy nevessenek rajta, tettéért viszont a söröző bírák villamosszék általi halálra ítélik. De van itt visszatérő kocsma, amely gyűjti az egyedülléttől szenvedő lelkeket, és van túl érzékeny lány, aki beleszeret egy gitárosba és a valóság fájó igazsága elől, hogy szerelme viszonzatlan, álomba menekül, ahol összeházasodnak és mindenki csak őket ünnepli. Ezek az emberek kiszakadtak a lét hétköznapi normalitásából, és nem találnak vissza. Az más kérdés, hogy vissza akarnak-e?!
A film sok apró asszociációs jelenetből áll, melyek van, hogy kapcsolódnak, van, hogy nem. A rendező erős atmoszférát teremtett minden helyszínnek, szinte csak a kék-zöld-fehér és halvány színek dominálnak. Andersson a térrel fantasztikusan bánik, az amúgy zárt és egyhangú szobákat, helyszíneket a nyitott ajtókkal és ablakokkal teszi "elviselhetőbbé", szellőssé. Ez fontos, mert így sosem érezzük magunkat bezárva, és egyfajta alternatívát biztosít a nézőnek a kilépésre és menekülésre, érzékeltetve azt, hogy egy abszurd és groteszk világban jár, ahonnan bármikor kiléphet. A képek most is statikusak, a kamera szinte sosem mozog. Minden áll, a dialógusok is nevetségesen semmitmondóak, amelyek hallatán azért sokszor magunkra ismerhetünk.
Az egész filmet körbeöleli az álom, mely ránehezedik mind a szereplőkre, mind a hangulatra, ezáltal megnyugodva mondhatjuk, hogy nem tudunk azonosulni a látottakkal és azokkal a személyiségekkel, amiket Andersson tár elénk, kijelenthetjük, hogy mi nem vagyunk ilyenek.

Goethe félelmetes sorai azért előrevetíti mindannyiunk sorsát, és úgy hiszem mi is szívesen kortyolnánk egyet Léthé vizéből, hogy "elfeledjük világi életünket, a túlvilági élet előtt."