Legalábbis remélem. Mert nem tudom megmondani, mikor láttam utoljára Kate Winsletet ilyen energikusan, tökéletesen játszani. Sam Mendes ( Amerikai szépség, Bőrnyakúak, A kárhozat útja ) pedig ismét bebizonyította, hogy finom receptorai mesteri érzékkel képesek felépíteni és átadni a drámait, és, hogy színészvezetése, rendezői stílusa mind a tökéletest súrolják.
Az 50-es években járunk. Frank és April Wheeler egy kertvárosi házban élnek, szép kerttel, kocsival, két gyerekkel. Frank egy nagyvállalatnak dolgozik, munkája unalmas és középszerű, a férfi kilátástalan élete beleolvad az amerikai nagy átlagéba, April a tehetségtelen színésznő, két gyereküket neveli otthon, mos, főz, mint minden jóravaló feleség, élete kiüresedett és szürke. A mindenki által vágyott amerikai álomban élnek, boldogtalanul. April váratlanul előáll a gondolattal, utazzanak Párizsba, hisz Frank már úgyis járt ott, és mindig is szeretett volna visszamenni. Míg Frank újra szabad lehet, és lesz ideje megtalálni azt a fajta munkát, ami érdekli és, amit szeret, addig April titkárnőként fog dolgozni a kormánynak, amiért Európában jól fizetnek. Frank végülis belemegy és elkezdik tervezni a nagy utazást. Megveszik a hajó jegyet, elköszönnek a szomszédoktól, megbeszélik a gyerekekkel a költözést...
Kis emberek nagy álmai. Már minden fix és végleges, amikor is Frank ötleteire felfigyel egy prominens cég vezetője, aki egy nagyon jól fizető állást ajánl neki, közben April újra terhes lesz, így a házaspár nehéz helyzetbe kerül. April elvetetné gyerekét, csak, hogy biztos legyen az utazás, Frank viszont már eldöntötte magában, hogy akarja az állást, amiből majd nagyobb házra telik, és véleménye rögtön affelé kanyarodik, hogy végülis ebben a környezetben is megtalálhatják a boldogságot. April összeroppan, és már gyűlöli férjét, rendszeres veszekedésük komoly lelki traumát okoz a nőben. Mindezek után, a felgyülemlett sérelmek és az élet kilátástalansága drámai tettekhez, végkifejlethez vezetnek.
Sam Mendes most is tökéletesen rajzolta meg azt a fajta üres és felszínes környezetet, kapcsolatokat, amik a Szabadság útjait mesterművé teszik. A naiv és sekélyes kapcsolatok, a szomszédokkal és barátokkal való felületes viszony, az álmosolyok és a mindennapi szürkeség rátelepszik "hőseinkre" és lerántja őket a mélységes mély középszerűségbe, vagy még annál is mélyebbre. Oda, ahol a biztonság érzet és az átlag életszínvonala szinte sosem változik, és, amit könnyű megszokni, álmaink pedig egyre csak halványodnak és távolodnak, a végén pedig ugyanolyan robotok leszünk, mint mindenki más. Senki sem különleges, ha valaki mégis ezzel hitegeti magát, egy idő után rájön, hogy ugyanolyan, mint a többiek. A filmbéli karakterek egytől egyik felszínesek és unalmasak, két tisztalelkű személy létezik csak körükben, az idős férfi, Howard, akinek a felesége adta el Wheeleréknek a házat, és Howard elmegyógyintézetből szabadult fia John, aki tökéletes példa arra, hogy egy ilyen silány és beteg társadalmat, csak egy "őrült" képes átlátni és megérteni. Az, aki pedig nem akar ebbe a társadalomba tartozni nem tud mást tenni, mint vagy megőrül, vagy hallgat, és lehalkítja a hallókészülékét, hogy ne vegyen tudomást az álszentekről, képmutatókról, hipokritákról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése