Először is jelentem, Guy Ritchie visszatért. Az old school ott lüktet a vásznon, arra gondolsz, hogy jó látni a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső fílinget új köntösben, merthogy a RocknRolla erősen hajaz a nagy elődre. De ez nem gáz, tök laza az egész. Ritchie jól tette, hogy visszatért a gyökerekhez, a londoni gengszterekhez, a könyörtelen, kimért, stílusos arcokhoz, akik mindig megmondják mi a helyzet veled. Hogy bírnak-e vagy sem, hogy holnap a tenyerükből zabálod-e a szívizmaidat vagy már ma megetetnek a Temzében sürgölődő falánk kis rákokkal. Jó viszont látni a tekeredő, kusza cselekményszálakat, melyek egyszer úgyis összeérnek, látni, ahogy a stílus változik és látni a változatlant. Mert, hogy Ritchie stílusa elég egyértelmű, és vonzó azt hiszem, kevés ember élhet a földön, akinek nem jönnek be a poénjai és az az egyedi ábrázolásmód, amit képvisel. Szóval London bűnös utcái újra nyitottak, tessék befáradni!
Ha beléptél, rögtön fordulj balra. Ott láthatod Lenny Cole-t ( Tom Wilkinson ), a londoni Demján Sándort, aki nagyban játszik, nem kertelek, ő a város keresztapája. Mindenki tartozik neki, minden ingatlant megszerez, ami csak megtetszik neki és hozzájuk minden engedélyt is. Mindenki a zsebében van, miniszter, bíró, még az apucid lifegő fitymája is. Na most, ha jól megnézted, akkor tekints egy picit jobbra is, mert ott ácsorog Uri ( Karel Roden ), az orosz milliárdos, aki épp az előbb említett Lennyvel készül üzletelni több luxus lakóparkról, mint rengeteg pénzzel rendelkező bevándorolt ingatlan illetve maffiacézár. Kettejük kapcsolata, az általuk köttetett üzlet és nem utolsó sorban egy festmény áll a középpontban, egy kép, mely Uri szerencsefestménye, a féltett kabalája, melyet az üzlet végleges lebonyolításáig kölcsön ad Lennynek, hátha neki is szerencsét hoz. De Lennynek van egy tékozló fia, Johnny a halott rocksztár, egy igazi feketebárány, aki apucitól ellopja ezt a festményt, fej, illetve később csonttörést okozva ezzel az öregnek. És ahogy az egy jól működő Guy Ritchie filmben megszokott, a nagy üzletbe és a fejesek problémáiba rendre belekeverednek kisebb ám feltörekvő gengszterek, zűrös arcok, a háttérből irányító figurák, akiknek valahogy sosem mennek flottul a dolgok. Ilyen arc például One-Two ( Gerard Butler ) és társai, vagy a két producer, akik mellesleg Johnny lemezei felett bábáskodnak, de beköszön Stella ( Thandie Newton ) is, Uri könyvelője, aki nem csak a számokhoz és a milliók eltüntetéséhez és tisztára mosásához ért, hanem ügyesen gyakorolja a rendes munkaadó szerepét One-Two és a spanok számára. A másik, ami fontos, hogy a film tökéletesen bemutatja azt, hogy a fiatal generáció mennyire nem tiszteli az Old Schoolt, és az öreg nagykutyákat. A sztori tehát ismét szövevényes.
De végül, mint a nagy elődben, itt is összeáll a kép, és kiderül minden piszokság.
A megszokott Guy Ritchies gyorsvágások és belassítások is feltűnnek, igaz ritkábban, mint az előző filmjeiben, de ez a kevés is elég. Amiben viszont eltér a többi Ritchie filmtől, hogy tempója és a szálak egymásratalálása sokkal lassabb, mint eddig, ahogy észrevettem és értelmeztem, ez tudatos, bár a 2 óra alatt volt néha olyan érzésem, mintha nem tudta volna hogy befejezni vagy átkötni a jelenetet, ezáltal az amúgy is lassú tempó meg-megállt és nehezen találta meg újra a vezérfonalat. Sokan fogják rámondani, hogy unalmas, vagy, hogy vontatott, de jobban átgondolva ez a sebesség passzol a környezethez és a történések előrehaladásához. A téma körüljárása adta egyébként ezt a tempót, és a narrátor lassú történetvezetése. Rengeteg nagyon jól eltalált kép és jelenet van, rettentő hangulatosak, megmozdul a nézőben valami, és ez jó. A zene ismét tökéletes, kultgyanús szinte kivétel nélkül mind. A színészek hozzák a tipikus nagydumás és laza szerepeket, minden jól összerakott, átgondolt, és van benne egy szemet gyönyörködtető rész, egy kis fílgud, amikor One-Two és Stella táncolnak. Mindenki emlékszik a legendás John Travolta - Uma Thurman táncjelenetre a Ponyvaregényből ? Na, ha megvan, akkor tessék mosolyogni, mert viszontlátjuk, igaz rövidebbre vágva és kicsit esetlenebbül, házi partyban, de azért ott van.
Összegzésképpen, remek volt látni, hogy Ritchie újra magára talált, bár sosem vesztette el tehetségét, hisz a sokak által lehúzott és bukásnak elkönyvelt 2005-ös Revolvere is kiváló film, nem is értem miért írták le ezt a nagyszerű rendezőt, na de mindegy. Újra itt van a fílgud London, az ándörgránd, tessék megnézni, és garantálom, mindenkiben megszületik egy kis rocknrolla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése